Segítõk

Mikor elhangzik, hogy voltam segítő, sokan azt kérdik, hogy milyen a jegyzetelés. Nos, elmondom, hogy én hogyan kezdtem.

Mikor először vállalkoztam rá, csak annyit tudtam, hogy a segítő feladata a jegyzetelés, és lehet Andi még mondott mást róla, nem emlékszem, mert egy dologba ragadtam bele, a félelembe, jobban mondva "mi lesz, ha nem fogok tudni mindent leírni???" kérdésbe. Ez a félelem annyira elhatalmasodott, hogy amikor Andi megkérdezte, hogy jövök-e holnap, ki is bukott belőlem, hogy mennék én, de félek, hogy a jegyzetelésem nem lesz tökéletes, mert nem leszek elég gyors, nem lesz olvasható az írásom, vagy nem írok le valami nagyon, de nagyon fontosat. Andi (sejtelmesen) elmosolyodott, és azt mondta, hogy minden úgy lesz jó, ahogy csinálni fogom, ő megbízik bennem. S bár igent mondtam a másnapi tanfolyamra, nem nyugodtam meg, eléggé nyugtalan volt az éjszakám. Reggelizni se tudtam annyira szorongtam, az elsők között értem a Sattvába, aztán az emberek jöttek, elfoglalták a helyüket, én kívül mosolyogtam, de belül forrtam - "mi a fenét keresek én itt?", "úristen, mindjárt kezdődik!", "én erre nem vagyok felkészülve!","a másik segítő biztos jobban tudja"... Derült égből villámcsapásként ért, amikor a társ-segítő a kezembe nyomta a papírt meg a tollat, és közölte, hogy kezdjem én. Emlékszem arra a pillanatra .. ülök a földön, izzad a tenyerem, remeg a kezem, dübörögve ver a szívem, fojtogat a sírás, előttem az üres fehér papír, és pocsékul vagyok. Valahonnan messziről hangok hallatszanak, Flóra beszél, segítőket emlegeti, kéri őket, hogy mutatkozzanak be.. „Jaj!!! Még beszélnem is kell??” ... Nem emlékszem mit mondtam magamról. Aztán elkezdtem írni, erősen koncentráltam, még felnézni se mertem, nehogy időt veszítsek vele. 1 oldalból 2 lett és belejöttem az írásba, aztán kezdett sajogni a kezem, már be is görcsölt a kezem, lassabban írtam, csúnyán írtam, szavakat hagytam ki, amikor a társ-segítővel egyszer találkozott a pillantásom, és azt kérdezte, hogy "folytassam?" – „ááá nem kell bírom”.. pedig nagyon fájt a kezem, de hittem, hogy sokat, sokáig kell írnom. Tévedtem. Jó sok oldal kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy nem kell beleszakadnom az írásba.

3 ProMami segítőséggel a hátam mögött most már élvezem, már nemcsak leírom a szavakat, de kezdem érteni is őket, miközben írok együtt vagyok a beszélővel, sőt magammal is megbeszélem az elhangzottakat, mindeközben saját problémáimra is találok megoldást, illetve önmagam újabb és újabb aspektusát fedezem fel. A segítő ír, időt mér, szigorúan csilingel, ha lejárt az idő.

Ez egy passzív szerep, mert a segítő támogatja Andi és Flóra munkáját. De az elhangzó kérdéseket ő is hallja, a történéseket ő is látja, és problémái neki is vannak, és ha hasonlóságra lel az éppen beszélőben, óhatatlanul hatása alá kerül, és némán a háttérben megvívja a saját csatáját. A nap végén mikor a tanfolyamosok elmentek, a segítőből tanfolyam szereplő lesz, és ekkor ő elmondhatja, mi zaklatta fel, kiöntheti a szívét, a bánatát, a fájdalmát, megoszthatja örömét, sikerét.

Mind a három segítő szerepem nehéz volt számomra, mindegyik más élményt nyújtott, de egy dolog közös. Mindig tanultam valami újat, mindig megoldottam valamit, mások története, az elakadásaik, az elhangzott kérdések, válaszok, a saját felismeréseim, a megvívott csatáim, a sikerélményeim mind-mind gazdagabbá tettek, és hozzásegítettek, hogy előrébb lépjek.

Hajni

« vissza