Végzettek beszámolói

A ProMami két hétvégéjén való részvételt felnőtt életem egyik legjobb döntésének tartom és (32 évesen!) felnőtté válásom egyik legfontosabb lépésének. Azért jöttem ide, hogy megfejtsem, mi a baj velem a párkapcsolataimban. Mert, hogy valami baj van, az nem volt kétséges.

Egy fájdalmas szakítás hozott el ide. De ahelyett, hogy prédikációkat, jótanácsokat és időrabló, okoskodó, a lényegen semmit sem változtató beszélgetéseket kaptam volna, jegyet kaptam egy félelmetes, izgalmas és gyönyörű utazásra önmagamba.

Rengeteg dologra rájöttem itt. Rájöttem, de nem ésszel, hanem szívvel, hogz miért kapaszkodok annyira dolgokba és személyekbe. És ezzel a tapasztalással olyan hitet kaptam önmagamban, hogy már nem kapaszkodok! Ha csak egyetlen pillanatra is, az az érzés, hogy a saját lábamon állok, lelkileg és mindenhogy, tele szeretettel és szálegyenesen - mindent megér nekem!

Rájöttem, hogy a saját átélésem és tapasztalásaim lényegesen más képet adnak, mint ötvenmillió életmód-könyv és barátnőkkel való csevegés. Rájöttem, hogy mélyen, legbelül, teljesen mást érzek, mint amit gondolok, hogy érzek.

Felfedeztem, hogy milyen rakománnyal indulok nap nap után munkába, emberek közé... A rakomány nagyon súlyos és még mindig velem van, de jó 20 kilót máris lepakoltam belőle.

Mint sokaknak, az én történetem, a családom története is nehézségekkel, fájdalmakkal, terhekkel teli történet. Miután a program során átéltem, hogy ez mit jelent nekem, aztán azt, hogy mire vágyom igazán és milyen is az, ha az meg is történik, elegendő erőt - épp elegendőt - kaptam ahhoz, hogy eldöntsem és meg is tegyem, amire vágytam. Az összes családtagomat sikerült a saját bátorságommal megmozdítani, kicsikét megríkatni és alaposan felvidítani. Erre nagyon büszke vagyok. Már soha semmi nem lesz olyan, mint ezelőtt, és ez nagyon jó így.

Úgy érzem, nagyon hosszú út áll előttem, hogy eljussak oda, hogy saját férjet és gyerekeket akarjak (úgy értem, igazán akarjak, nemcsak úgy, hogy hát kéne). Azt viszont már tudom és érzem, hogy miféle sziklát kell megmásznom ahhoz, hogy feltárulhasson előttem ez az út.

Amilyen dolgokra rájöttem, azért mérhetetlenül hálás vagyok. Andinak és Flórának, a lányoknak és segítőknek, de legfőképpen saját ÖNmagamnak - és, hogy ez utóbbit egyáltalán el merem gondolni és le is írom, már önmagában is nagy eredmény!

Mindenkinek - nőnek, férfinak - kívánom, hogy ilyen emberek, barátok, segítők álljanak mellettük életük nehéz pillanataiban, és hogy olyan segítséget kapjanak, amitől saját erejüket felfedezve mehetnek tovább. Nélkülük nem megy - de nélkülem sem! :-)))

Köszönöm Nektek!

Katalin

« vissza