Végzettek beszámolói

Van egy hely, ahol nem félek. Ahol beszédkényszerem sincs, és hallgatásba sem burkolózom. Ahol tudom, hogy egyszer én is sorra kerülök. Ahol tudom, hogy ha akarom, elmondhatom. Ahol, tudom, hogy senki sem fog furán rámnézni, senki sem fog ellenkezni, senki sem fog megrökönyödni, legfeljebb saját magam az általam kimondottakon. Senki sem fogja megmondani a tutit, és senki sem fogja elbagatellizálni a félelmeimet. Ahol mások éppúgy fének hallani a saját hangjukat, de itt, ezen a helyen mégsem.

Egy angyal vezetett erre a helyre, s én először nem akartam menni, riasztott a neve. Mi közöm nekem az anyasághoz, gondoltam. Mi közöm nekem a nőiséggel kapcsolatos problémákhoz, nincs ezekkel nekem semmi bajom. A belső hang mégis azt súgta, menj. Mentem, és az életem megváltozott. Nem tudnám jól megfogalmazni, hogy mi változott, az biztos, hogy amit rossznak éreztem előtte, az még rosszabbá vált. Egy másik síkra került a rossz, egy olyan síkra, ahol maxirossz volt érezni ezt a rosszat, ezt a sok agyalást, ezt a mély depressziót, azokat a napi oktalan pityergéseket, sírásokat. A pokol jött, a belső égés. Szerencsére a józan eszem nem hagyott el, és tudtam közben, hogy jó úton járok. Belül égek, belül küzdök, égetem el a férgeket, köpöm ki őket, a megfelelő helyen, és nem a bőrömön át. Ezt a legnehezebb megtanulni nekem, a megfelelő helyen kiengedni a férgeket, nem hagyni őket elszaporodni, felismerni őket, amikor keletkeznek, a megfelelő jelentőséget tulajdonítani nekik, és a megfelelő érzelemmel kezelni – nem csak tudattal, ott és akkor, a keletkezéskor. A folyamat nem könnyű, el is akadtam már, de csak rajtam múlik, hogy továbbmegyek-e.

Ezt kezdtem el megtanulni ezen a helyen, két angyal segítségével. Meg a többi angyallal, akik szintén önmagukat jöttek tanulni. És közben magam is angyallá válok...

Ingrid

« vissza